Szerelem szerelem,

„átkozott gyötrelem… „
hangzik a vers…

Szerelem: - az mi? - az csodálatos! - az volt! - az van! - az kell!

A szerelem bennünk születik, bennünk növekszik, bennünk virágzik és bennünk hal meg. De általában nem egyszerre. Akivel szakítottak nem marad más benne, csak a magány, a fájdalom, a szomorúság. Aki szakít az a nyomástól szabadul meg, ő már ment volna…

A szerelem csak egy kémiai folyamat. Sokak szerint ugyan is csak az emberi testen lévő feromonok játéka. Ezt nevezik sok helyen az emberi test kémiájának. Azonban mások szerint a szív ajándéka, az emberi lélek csodás ajándéka, vagy az elme terméke. De azt hiszem nyugodtan mondhatom hogy lehet ez egy kémiai folyamat, lehet ez ajándék, mégis az ember egyik éltető érzése. Szinte mindenki vágyik rá, szeretné minél jobban megtapasztalni, átélni.

Milyen szerelmek is létezhetnek?

Lehet: (1) romantikus szerelem, a várt nagy szerelem – ahol a résztvevő találkozik álmai imádott társával. Ahol mindkét fél ugyanolyan szerelmes, s aminek a következménye egy álomesküvő majd a sírig tartó házasság. A szerelemnek ez egy szép verziója. Van a (2) szenvedélyes szerelem, amely vak, mely nem látja a jövőt, sem a múlta. Ez a szerelem csak a mának él, amely felperzsel, eléget, megsemmisít. Ez az a szenvedély amely irracionális, amire mindnyájan vágyunk. (3) Racionális szerelem. Ez a szerelem kiszámítható, egy ok-okozati viszony. Biztonságos, nyugodt, hűvös. Egy olyan szerelem ahol nincs helye irracionális vágyaknak és tetteknek. És van a (4) játékos szerelem amely alkalmazkodik a résztvevőkhöz. Hol heves, hol hűvös ez csupán a résztvevőkön múlik. Fő a nyeremény. Ha jól játszzák sokat nyernek – és nagyot „sebzel”. (A győzelem – az olyan édes! A vereség – olyan keserű.) Ez egy igazi nagy csata, profi játékosokkal.

Mi van akkor ha véget ér egy párkapcsolat?

Abban az esetben ha úgy ér véget a párkapcsolatunk, hogy nem mi akartunk kiszállni belőle fájdalmas lesz. Ez tény! Ilyenkor az ember többnyire megsérül. Úgy érzi meghalt benne valami. Mivel erős érzelmi szálak fűzik a másik félhez így ezek az érzések elkerülhetetlenek. Akarattal – akaratlanul az illúziók szavait, képeit gyártjuk magunkban. Nem tudjuk sérülés nélkül megélni a párkapcsolat végé. A szakítás hiányt eredményez, már csak a megszakadás miatt is. Nincs már, nincs velünk, nincs nekünk semmi… Üresség! A legrosszabb, hogy igaz a kapcsolatnak vége, de még sokáig él a remény, hogy: „Nem, ez mégsem történhet meg, hiszen még hallom hangja dallamát, keze finom simogató érzését érzem az arcomon, érzem a bőre illatát. Ha lehunyom a szemem itt van mellettem minden lefekvésnél. Minden felkelésnél az-az érzés fog le, hogy mellette vagyok és ez csak egy rossz álom.” Szívünkben ott maradnak a helyek ahol együtt voltunk, a tárgyak amelyekhez közös élmény fűz.
Ilyenkor tör elő belőlünk a kiáltás, hogy: MIÉRT? Hiszen minden csodálatos volt! Miért dobja el a jót, hiszen neki szólt minden, miért dob el ENGEM? Miért?

Mit lehet ilyenkor tenni?
Forduljunk a barátokhoz, vegyük körül magunkat olyan emberekkel akiknek fontosak vagyunk. Forduljunk a szeretet egy másik formájához: a barátsághoz. Kábítsuk magunkat, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom, mondjuk édesanyánk finom tyúkhúslevesével, édes csokoládé mámorával, mindegy, csak felüdülést találjunk valamiben. Mindenképp adjunk időt magunknak, és ne akarjuk egyik pillanatról a másikra elfelejteni a történeteket. Úgy sem fog menni, mert csak az idő az ami elfed, ami elfelejt. Rendezzük át életünk mindennapjait. Dobjunk ki mindent ami a kedvesre emlékeztet. Szabaduljunk meg parfümétől, a közös fényképektől. Keressünk új kapcsolatot – bár lehet, hogy a régit akarjuk új köntösben látni? Temetkezzünk bele a munkába. Forraljunk bosszút, amely oly édes… Végül: egy kapcsolat elmúltával gondoljunk arra, hogy visszanyertük a szabadságunkat.

Amennyiben mi vagyunk azok akik szakítottunk talán könnyebb helyzetben vagyunk. Nekünk is fáj, nekünk is rossz, de mivel mi akartuk így, ne csináljunk semmit csak éljünk azért amiért szakítottunk. Minden bizonnyal megváltozott bennünk valami – már nem úgy látunk, mint eddig. Úgy éreztük, hogy elnyomnak, hogy megfojtanak. Kevésnek éreztük magunkat mellette. Lehet, hogy nem is attól voltunk boldogok mert szerettek, hanem attól, hogy mi tudunk szeretni. Ha ez tett bennünket boldoggá és elmúlt nem szabad benne maradni a kapcsolatban mert egy idő után ez megöl. Ez a szerelem egyszerűen megszakadt, átalakult.

Lelki gyógyulás másképp…

Hírtelen jött szakítást nem tudjuk igazán elfogadni. Nem értjük mi történt és miért történt ez velünk. Küzdenünk kell, a végső célunk ugyan is ez. Ha tagadásba menekülünk azt ne tegyük hosszú ideig mert nem segít, de egy ideig hasznos. Parányi vigaszt jelent az, hogy a másik is szenved – de ő nem annyira, hiszen ő már előre készült a szakításra. Idő előnyben van. Ilyenkor nem vagyunk képesek racionálisan gondolkodni de biztosak lehetünk abban, hogy a barátainkra számíthatunk. Tudassuk családunkkal, ismerőseikkel a kapcsolat végét, és ne higgyünk azon baráti vigasztalásokon, hogy úgyis kibékültök.

Az első sokkhatás és tagadás után az érzelmek viharába kerülünk. Teljesen elhagyatottnak és szerencsétlennek érezzük magunkat. Úgy véljük, csak mi vagyunk ilyen szerencsétlenek, hiszen mindenki más boldog. Kis időre elhatalmasodik rajtunk a düh és a gyűlölet. Megpróbáljuk megérteni a történteket, analizáljuk az eseményeket, újra lepörgetjük az utolsó találkozást, újra olvassuk a leveleket, és racionális válaszokat várunk. Választ akarunk a miértekre.

Rondának, visszataszítónak érezzük magunkat, emberi önbecsülésünk csorbát szenved. Felerősödik az önvádlás, hogy mindent mi rontottunk el. Ez az az idő, amikor az érzelmek helyett a racionalitásra lenne szükség. Át kell gondolni, hogy az emberek változnak, a szakítás oka, hogy aki szakított, annak az elképzelését nem fedtük már le teljesen. El kell fogadnunk, hogy a szerelem ugyan úgy elmúlhat, ahogy születik.

Nem akarjuk önmagunk előtt leplezni a fájdalmat, sőt mondjuk el minél több embernek, de ha tehetjük próbáljuk meg tudatosan, racionálisan szemlélni az eseményeket, és a gondolatokat próbáljuk meg volt partnerünkkel kapcsolatban uralni.

Találkozzunk újra a régi barátokkal, de vigyázzunk a találkozások ne csak az mi fájdalmunkról szóljanak. Azért vannak a jó barátok, hogy bennünket vigasztaljanak, de jusson eszünkbe, hogy mi már tudjuk , ennek a kapcsolatnak vége és nekünk lassan talpra kell állni.

Az érzelmek lassan csitulnak, hiszen racionálisan gátat szabunk nekik. Néha azonban az ellentétbe csapnak át, és hideg, kiállhatatlan emberré válunk. Ha dühöt érzünk a volt partnerünk iránt, az teljesen normális. Azonban akkor tudunk csak talpra állni, ha megbocsátunk neki és teljesen elfogadjuk a történteket. Nem kell teljesen kitörölnünk a volt partnerünket agyunkból, de meg kell találni azt az optimális arányt, amitől építkezhetünk, és a kapcsolat kellemes emlékeit beépíthetjük az életünkbe.

Új erőt kaphatunk, ha képesek vagyunk örülni mind annak, amit ettől a kapcsolattól kaptunk, és tényszerűen tudunk beszélni arról, ami történt.

Ehhez az kell, hogy az érzelmeinket is uralni tudjuk, hogy önmagunkat újra erősnek és szeretetre méltónak gondoljuk. Ehhez tudatosan meg kell küzdenünk a konfliktusokkal, a racionalitással és az érzelmek kellő hatékony alkalmazásával. Így képessé válunk újra látni, és újra beszélni volt partnerünkkel. Ez azért sikerülhet, mert így nem dugjuk a fejünket strucc módjára a homokba, mert nem csak azzal töltöttük időnket, hogy minden áron elkerüljük volt partnerünket. Felnőtt módjára át kell érezni az önzés és az elfogadás kölcsönös szükségességét. Mert meg tudunk bocsátani.

Bíznunk kell az idő jótékony erejében, hiszen minden sebet begyógyít. Fontos: ne keressük régi partnerünket az újban! Merjük elhinni, hogy minden szerelem nagyobb mint az előző volt, és hogy csak rajtúnk múlik, hogy újra szerelmes tudunk-e lenni.