Mikor esténként – egyedül - otthon, azt kérdezed, mit keresel te ott; mikor az ablakon kinézve semmit sem látsz; mikor az elfelejtett szavak után nem fordulsz vissza, de napjaid mégis tétlenül, üresen telnek mond, gondolsz e rám?
Ismervén téged megteszel mindent, úgy csinálsz mintha élnél. Órádra nem nézel, szabadon elrohansz minden elől, mielőtt sírásra görbülne szád. Ilyenkor mond, gondolsz e rám?
Amikor mégis úgy érzed, hogy az imád az égbe szál, hallgatásod meg a földre, mond, gondolsz e rám? Amikor tavasszal nyílnak az erdei virágok, te mégis magadat tükörben oly öregnek látod, mond, gondolsz e rám?
Mikor tested áruként a holnapnak kínálod, és napról napra fölöslegesen árulod el titkaid másnak, mond, gondolsz e rám? Amikor azt hallod hogy más a szerelme nevét üvölti az éjbe, te viszont egyedül gömbölyödsz fészkedbe, mond, gondolsz e rám?
Várod, hogy az élet újra rád találjon, de a legbensőbb titkaid nem érti új barátod, ilyenkor mond, gondolsz e rám?
Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden, nem lesz hiba a szóban, nem lesz hiba a gondolatban. Amikor igaz lesz minden szó, amikor a csókok újra szívhez érnek, s a madarak, messzi délről lassan hazatérnek, ahol én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el már.
Fáradt éjszakákban tudod álmatlan a csend, de hajnalban a derengés új reményt üzen. Egy éhes madár a reggel, az ahol az emlék megpihen, és tudatosul, akit az éjjel vártam, nem jön ma sem el.
Én sokat gondolok rád…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése